Élő Fém - A Killing Joke Budapesten

Nyitásként egy First Aid 4 Souls nevű magyar, de külföldön nevet szerzett csapat mutatkozott be, akikről semmit se hallottam korábban. Az előzetes információk alapján az indusztriál zene egyik legjobb kortárs alakjáról van szó, az indusztriál szóról azonban nekem egészen más jut eszembe.

Anno a ’90-es években általános szokás volt sok zenekarra rámondani, hogy „indusztriál”, meg „ipari” zene. A Ministry volt erre a legjobb példa, de olyan formációkra is használták ezt a terminust, mint pl. a Skrew. Ezek mind metal bandák voltak, több-kevesebb elektronikával fűszerezve, míg néhányan a poposabb vonalról jöttek, s éreztek rá a riffek erejére: lásd Die Krupps. Az úgynevezett ipari zenéhez tehát vajmi kevés közük volt.

A First Aid 4 Soulsban ketten billentyűsökkel, laptoppal, egyéb eszközökkel elektro-zenét állítottak elő, egy lány pedig hagyományos dobokkal próbálta meg – sajnos alig hallhatóan – az ütemeket hangsúlyosabbá tenni. A folyamatos hanggyártás során voltak olyan elemek, amelyeket érdekesnek találtam, főleg, ahogyan az egyes részek váltakoztak, átmentek egymásba, de a sokszor technóba hajló ritmusok már nagyon távol állnak tőlem és próbára tették a türelmemet. Mindazonáltal koncepciózus, strukturált produkció volt, amit, nem túl látványos mivolta miatt, vetítésekkel egészítettek ki.

Számomra kissé hosszúra nyúlt ez a műsor, lévén szintetikus zenéről volt szó, ami egy idő után fárasztóvá vált. Állítólag az a dal az igazi, ami áram nélkül, akusztikusan, egy szál hangszerrel a kézben is megszólal. De áram nélkül mi maradna a modern világból?



A Killing Joke, mint köztudott, a 2007-ben elhunyt Paul Raven halála után jött össze újra, s az azóta eltelt, aktívan eltöltött évek mutatják, hogy a veterán csapatnak mind a mai napig van mondanivalója. Folyamatosan készítik a lemezeket, amelyek minősége jele annak, hogy a zenekarnak van létjogosultsága a harmadik évezredben is.

Az utóbbi anyagok, miként az Absolute Dissent című új album is, egy szigorúbb, szikárabb Killing Joke-ot mutatnak, s ez élőben is megmutatkozott.Puritán körülmények között, felhajtás nélkül állt ki a színpadra az ötös, s a fekete szkafanderszerűségben megjelenő Jaz Coleman azonnal magára vonta a figyelmet. Nagyon extrémre nem vette a figurát, nem kente be az arcát vörösre, de a szeme körüli fekete festés azért gondoskodott róla, hogy egy őrült bohóc szülessék.



Coleman fejszerkezete, szemfehér-villogtatása, vicsorgásai, pantomimszerű mozgása, reszketeg rángatódzásai teljesen egyedülállóak, legalábbis én még nem láttam ilyesmit mástól. Amolyan igazi frontember típus, aki nem csak énekel, de elő is adja a nótákat. Érdes, reszelős hangja szintén összetéveszthetetlen, öblös üvöltésekre éppúgy képes, mint a védjegyszerű dallamokra.

Személy szerint szinte szürreális élmény volt hallani a Love Like Blood című dalt, amit már akkor ismertem, amikor még a metalba nem szerettem bele. Furcsa időutazáson vettem részt. Említett remek dal a fülbemászó refrénnel egyébként a Killing Joke poposabb, ám nem nyálas, korszakából származik, de a csapat sok mutáción ment át, s közben gyakorolt másokra is megtermékenyítő hatást.aguk a zenészek halálos nyugalommal, szinte már öregurasan játszottak, Geordie Walker fejét szórakozottan ingatva, könnyedén játszotta kopottas hangszerén a recsegős hangzású Killing-riffeket, de az erősen kopaszodó Martin „Youth” Glover bőgősről mondtam volna meg a legkevésbé, hogy egy nagyhatású post/punk/industrial/rock/metal banda ős-tagjáról van szó.



A dobok mögött is egy öreg róka ült, Paul Ferguson: feszesen, keményen ütött, de amúgy az egész műsorból áradt az energia.A nóták szünet nélkül követték egymást, Coleman csak néhányszor fűzött pár szót egyikhez-másikhoz, miáltal rendkívül dinamikus, szinte sodró lendületet kapott előadásuk. Nyilván azért is játszottak ilyen intenzíven, mert gazdag életművükből megpróbáltak minél több nótát eljátszani. Az olyan régi klasszikusok mellett, mint a Wardance, a Madness, a Bloodsport, vagy a Metallica által feldolgozott (Garage Days Re-Revisited) The Wait, előkerültek olyan új tételek, mint az Absolute Dissent, a Ghost Of Ladbroke Grove, az In Excelsis (vokálokkal, akárcsak másutt, besegítettek a többiek is), vagy a valamivel lazább, de nagyszerű dallamokkal és refrénnel ellátott, himnikus European Super State. Reza Udhin billentyűs a színpad jobb szélén hátul állt, s „dúsította” a nótákat, tette teljessé a hangképet.



A Killing Joke velős, igazán kerek programjából a kétségtelenül sok remek dal mellől egyedül a Pandemonium album hangulatosabb darabjait hiányoltam, de a keleties miliőbe ágyazott címadót végül megkaptam ráadásként, majd a teremből kikergető levezetőzene félreérthetetlenül jelezte, hogy ez volt a finálé.Ez bizony nem egy amolyan kipipálandó esemény volt egy kivénhedt dinoszaurusztól, hanem egy nagy formában lévő, s mind a hangulati súlyossággal, mind a hagyományos „dal” fogalmával tisztában lévő, a jelenkornak is meglepetéseket tartogató zenekar kiváló koncertje.
 

Milán Péter
Fotók: Máté Évi
photographic.hu


KILLING JOKE PROGRAM:
Tomorrow's World
Love Like Blood
In Excelsis
Wardance
Absolute Dissent
Bloodsport
European Super State
This World Hell (Die, Long Pig!)
The Fall Of Because
Ghost of Ladbroke Grove
Madness
Requiem
The Great Cull
Fresh Fever From The Skies
Asteroid
Depthcharge
The Wait
Pssyche
---
Change