Az egyház sokat tanulhatna a Heavy metaltól!

"Amióta csak a Black Sabbath 1969-ban sikerrel hozta létre a heavy metalt, felhasználva a középkori 'ördögi akkord' disszonáns hangzását, butának, durvának, alkalmanként sátánistának minősítették ezt a zenét, olyasminek, ami még intelligens vita tárgya is alig lehet, nemhogy hittudományi elmélkedésé.

Mégis úgy gondolom, mint pap, és mint metal muzsikus, valamint rajongó, hogy az Egyház, különösen ezekben a vészterhes időkben, komoly gospel leckét vehetne ettől a legsötétebb és legsúlyosabb zenétől."

A klerikus szerint a heavy metal dalokban, amelyeket a torzított gitárhangzás, az "intenzív" tempó és az "izmos" ének jellemez, nem félnek a halállal, az erőszakkal és a rombolással foglalkozni. A stílus "elsődlegesen férfiakból és fehérekből" álló rajongói "általánosságban szeretik a tetkókat és a piercingeket", de "kedvesek, barátságosak, udvariasak".

"Azzal, hogy a metal nem hajlandó elnyomni az emberi természet sivár és erőszakos valóságát, felszabadítja a rajongókat, segítve őket abban, hogy kiegyensúlyozottak, vidámak legyenek."

Az egyes metal bandákat jellemző Sátán vagy a gonosz iránti vonzalom kapcsán azt írta Mann, hogy ezek nagy része szerepjáték, aminek a sokkolási vágy is hajtóereje.
" A Metal arra szólítja fel a kereszténységet, hogy ne féljen annyira a vadságtól és a nevetségestől."

Rachel Mann szerint az olyan metal fesztiválok, mint például a Sonisphere, ahol ő is megnézte a múlt hónapban az Iron Maident, valójában a középkorból ismert Bolondok ünnepének egy modern verziója. A Bolondok ünnepén - egyetlen napig - bármit meg lehetett tenni, semmi sem volt szent. Szerinte félő, hogy az anglikánok túl visszafogottá, túl rendezetté tették a hitüket, elfeledkezve a szenvedélyességről.

"Nem azt mondom, hogy belőlünk, keresztényekből kioperálták a humort, de hajlamosak vagyunk önmagunkat túl komolyan venni, akár még szórakozás közben is."