ÉLŐ FÉM - Mono és Pozvakowski a Hajón!

A Pozvakowski zenéje nem éppen könnyen emészthető, és ezen a tényen ezzel a műsorral sem szándékoztak változtatni. Nem mondhatnám, hogy manapság unikumnak számít, ha egy zenekar vetítésekkel él a koncerteken, a Pozva gárdája mégis sajátosan oldotta meg ezt a feladatot, ugyanis öreg vetítőgépeket állítottak csatasorba. A leforgatott felvételek se voltak érdektelenek, de őszintén szólva a zörgő-forgó régi masinák látványa figyelemfelkeltőbb volt.

Maga a zene pedig… Aki még nem hallotta volna, zajos, experimentális hangfüggönyöket kell elképzelni távol a hagyományos felfogásoktól, közel a zenei avantgardizmushoz. Ebbe a tömény hangszeres masszák éppúgy beletartoztak, mint a tisztább betétek, de akár a hegedűvonóval való basszusozás is. Papíron nem hétköznapi produkció, bár mostanság a nem hétköznapi válik egyre inkább hétköznapivá.

Az instrumentális zenét játszó japán Mono a szigetország egyik legizgalmasabb művész-társulata, s e hosszú turné egyik állomásaként hozzánk is ellátogattak. Több forrásból is táplálkozó zenéjük előadására leginkább a „bensőséges” és a „mélyen átélt” jelzők alkalmazhatók. A három úriember és az egy hölgy a teltházas hajó közönsége előtt egy tűzzel, szenvedéllyel teli műsort adott olyan zenével, amit ilyen formában csak ők játszanak.

A Mono zenéje olyan mintha rock hangszerekkel előadott klasszikus zenét hallanánk, vagy rockba öntött klasszikus művekkel találkoznánk. Ez persze leegyszerűsített definíció, hiszen a zene számos hatásból táplálkozik, de egy olyan egységes egészet képez, mely elbírja ezt a talán kissé sommásnak tűnő meghatározást.

 

A két gitáros – Yoda és Takaakira „Taka” Goto – ülve foglalt helyet, Tamaki bőgőslány pedig kettejük között. Mind a négyen, de különösen Goto, nagy beleéléssel játszottak, az említett gitáros a színpad jobb szélén ülve szinte eggyé vált hangszerével, a dallamok hullámzásával együtt mozgott. Arcából nem sokat lehetett látni, de az átszellemültség nyilvánvaló volt. Párszor térdre is esett, úgy csiholta, nyűtte hangszerét. A többiek külsőre visszafogottabbak voltak, de a zenében való „benne élés” esetükben sem volt megkérdőjelezhető.

Dalaik, melyek közül a legtöbb a Hymn To The Immortal Wind albumról szólt, hosszú folyamok, többnyire finom pengetésekkel kezdődnek, majd fokozatosan kiteljesedve csúcsosodnak ki, mely ponton szinte metal súlyosságúvá dagadnak. Gitárjaik nagyon sajátosan szólnak, számomra úgy tűntek kissé fémesnek, hogy a zene távolról sem metal, ugyanakkor a hangulat, a klasszikus zenékkel rokon monumentalitás, a – cseppet sem giccses – pátosz, sőt a bizonyos epikus metal zenékkel való hasonlóság sem helytelenül meghúzott párhuzam.

Kompozícióik nagyon szép gitárdallamokból épülnek fel, melyek érzelemgazdagsága, hangulata, szépsége az, ami nagy hatással van a hallgatóra, s ehhez járul még az élő játék közvetlen tapasztalata, a zenészek művészetük iránti odaadása, a szívvel teli előadásmód.

A Mono nagyzenekarral is fellép időről-időre, ami szintén élményszámba mehet, azonban az alapcsapat koncertje sem okozott csalódást. A zene körülbelül annyira volt japán, mint amennyire érezni lehetett a nyugati klasszikus zenék hatását, s mindennek a rock inkább csak a keretét adta. Kiforrott zenei intézmény a Mono az intézményesültség korlátai és megmerevedettsége nélkül.

M. P.


MONO - Live, A38, 2010





Fotók, további képek és egy másik beszámoló itt:
www.soundofjapan.hu