ÉLŐ FÉM - Hungarica a PeCsában

1.) A rockzenekarok tagjai hajlamosak arra, hogy egy kicsit elszállnak. Magánemberként általában nincs velük semmi baj, de amikor bekerülnek a saját közegükbe (koncertterem, csarnok, klub, esetleg stúdió), megváltoznak. Ritka az olyan zenész, aki ugyanolyan marad, mint magánemberként. A Hungarica két, meghatározó tagja ilyen maradt. Mentes Norbert és Sziva Balázs nem változott rocksztárrá, mindketten normálisak, kedvesek és szerények voltak, nem is látszott rajtuk, hogy ők azok, akik miatt hamarosan egy-másfél ezer ember fog megjelenni az egyelőre még üres teremben.

 

2.) A Hungaricával kapcsolatban már többen kijelentették, hogy nem olyan a közönsége, mint az átlagos rock koncerteké. Ez beigazolódott. Ami a külsejüket illeti: természetesen mindenki, vagy közel mindenki megpróbálta kifejezésre juttatni az öltözködésével, hogy a nemzeti érzelműek közé tartozik. Rovásírásos, hungaricás pólók, nemzetiszínű és piros-fehér jelvények, kitűzők. Semmi Nike, semmi Fruit of the Loom, annál több Harcos. Néhány militáns jellegű öltözék, de semmi különösebben gázos dolog – semmi olyasmi, ami miatt rájuk lehetne sütni bizonyos bélyegeket.

Ami a „belsőt” illeti: ritkán, nagyon ritkán éreztem olyasmit, mint itt és most. Előfordult már, hogy egy-egy zenekar, aminek tagjai a barátaim, valami kisebb helyen játszott, és a közönség nagyjából olyanokból állt össze, akik közelebbről, vagy legalább látásból ismerték egymást. Szeretem az ilyen koncerteket, családiasak, valahogy… érezni lehet azt, hogy összetartozunk; érezni lehet azt, hogy itt jó helyen vagyunk – hogy itt vagyunk igazán jó helyen.

A nagyobb helyeken megrendezett koncertek esetében csak ritkán lehet érezni ilyesmit; a nagyobb helyeken – eltekintve néhány kivételtől – a zenekarok sem tudnak tenni az ellen, hogy… ipari jelleget öltsön a szórakozás. A nagyobb helyeken mindig megjelennek azok a szakmabeliek, vagy celebek, vagy sztárok, vagy senkiháziak, akiket rohadtul nem érdekel se a zene, se a fellépő – akik szimplán „vegyülni” akarnak, és begyűjteni a tinilányok tiszteletteljes, a tinédzser srácok irigykedő pillantásait. Nos, vannak ilyen emberek, ők tudják, mit kezdenek az ilyen pillantásokkal…

Ritkán, nagyon-nagyon ritkán fordult elő velem, hogy olyan koncertre vetődtem, ahol ennyire erős volt az összetartozás érzése, mint most szombaton a Pecsában. Most teljesen mindegy, hogy miért alakult ki ez az „mi fészkünk, otthon vagyunk” hangulat – talán a politikának, talán a zenének, talán a nemzeti érzéseknek, talán… Fogalmam sincs, minek volt szerepe abban, hogy kialakult ez az érzés, de… Jó volt. Nagyon jó.

És mindig jó érzés látni azt is, hogy a tizen-huszonéves srácok nem úgy bánnak a lányokkal, mint a vadiúj amerikai rap klipekben, amikben csajok dörgölik a feneküket a pasik combjához, de azok meg beléjük rúgnak – hess, nem kellesz! Mindig jó érzés látni, hogy a fiúk nem úgy méregetik egymást, mint kandúrkák azon a háztetőn, ahol csupán egyetlen nőstény macska lakik. Mindig jó érzés látni, hogy a jelenlévők (és most teljesen mindegy, hogy hol van az a bizonyos „jelen”, és kik az „ottlévők”) nem riválist, nem ellenséget látnak egymásban, hanem társat, barátot, vagy – megkockáztatom – testvért.

Itt a lányok nőnek érezhették magukat. Nem azért, mert a fiúk lenyomták nekik az ostoba, netről, innen-onnan összeszedett csajozós dumákat – azért, mert a fiúk érezhetően udvariasak voltak velük, érezhetően tisztelték őket, ahogy egymást is. Valahogy… családias volt az egész. A sör fogyott, de a vécében és a bejárat környékén egyetlen tűt vagy alufólia-darabot sem láttam, egyik sarokban sem ment a sodrás. Összesen egy részeget láttam, őt is a kapu környékén. Vidám, tiszta szemű fiatalok, kissé fáradtabb tekintetű idősebbek; senki sem akart a másiknak ugrani, senki sem kötözködött – még az elvileg egymással konkuráló pólóárusok is békében megfértek egymás mellett.

Valahol már leírtam, hogy minden szülőnek azt javaslom, inkább rockkoncertre engedje a gyerekét, mint diszkóba. A koncerteken nagyobb az esélye annak, hogy a kölök normális, hozzá hasonló, értelmes fiatalokkal találkozik, és kisebb az esélye annak, hogy úgy jár, mint egy régi barátom kislánya, aki életében először elment egy diszkóba, ahol a törzsvendégek rádumáltak valami tablettát – egy olyat, amitől leállt a szíve. Tizenhat éves volt…

Úgy tűnik, a rock kevésbé veszélyes műfaj, mint a diszkó, és nagyon úgy tűnik, hogy a Hungarica is azon zenekarok közé tartozik, amelyekre bárki elengedheti a gyerekét, és biztos lehet abban, hogy épen megy haza. A fiatalok itt önként vállalták, hogy betartják a rendet, senki sem kényszeríti rájuk. Persze, fel lehet hozni, hogy a Hungarica bizonyos ideológiákat hirdet, és a „rend” ennek az ideológiának a szerves része. Ez is igaz lehet. De az is igaz, amit fentebb leírtam.

 

3.) A műsort a Sólymok Fészke akusztikus produkcióval fellépő Kalapács József nyitotta. Ahogy hallgattam, az MTV legendás Unplugged sorozata jutott eszembe, és az, hogy milyen jó is az, amikor a zenészek valóban tudják használni a hangszerüket, nem menekülnek be az effektek paravánja mögé; milyen jó is az, amikor egy énekes valóban tud énekelni; milyen jó az, amikor az énekes szenvedélyessége és érzelmessége nem csupán smink, hanem a személyiség szerves része


 

Palmetta, a második előzenekar. Ezt az együttest kb. három hete ismertem meg, egészen véletlenül. Ahogy (a három közül) az egyik énekesnőjük mondta: „népi metált” játszanak, és ez így igaz.

Harmadik előzenekarként Dr. Gaudi-Nagy Tamás és zenekara lépett fel. Egyszerű dalok, lelkes előadásmód, érdekes levezetés a vérprofi Kalapács Józsi, a felfelé törekvő Palmetta után; a közönség úgy jutott szusszanásnyi időhöz a főzenekar előtt, hogy közben egyetlen percig sem kellett unatkoznia.

Aztán: a Hungarica. Hihetetlenül jók voltak. A basszusgitáros és a dobos kőkeményen adta az alapokat, de mindvégig háttérben maradtak, hagyták, hogy a két frontember, az énekes Sziva Balázs és a gitáros Mentes Norbert (Moby Dick) igazán odatehesse magát. Balázs, a szerény srác, aki a koncert előtt félórával még úgy viselkedett, mintha nézőnek jött volna, a vállára vette az egész színpadot, az egész nézőteret, hol hihetetlen érzelmességgel, de mindvégig hitelesen adta elő a dalokat. Elképesztően karizmatikus ember.

Történetesen két olyan ismerősömmel voltam a koncerten, akik nem ismerték a Hungarica dalait, de a Mentes-Sziva páros lendülete és szenvedélyessége még őket is magával ragadta. A balladákat Balázs olyan döbbenetes átéléssel adta elő, hogy (és most nem túlzok) könny szökött az ember szemébe. Nem akarok szentségtörő lenni, de az Ide születtem-nek legalább akkora hatása van a jelenkor emberére, mint a Nemzeti dal-nak Petőfi kortársaira. Persze, a Nemzeti dal még most is képes felrázni az embert – főleg akkor, ha olyan énekesek adják elő, mint Sziva Balázs, Kalapács Józsi, és a vendégként fellépő Varga Miklós.

HUNGARICA - A Szabadság betűi (Petőfi Csarnok, 2010. március 20)

Azbesztből vagyok, nagyon, nagyon ritkán fordul elő velem, hogy egy-egy dal akkora, borzangató hatást gyakorol rám, mint ez a Nemzeti dal, az Ide születtem és a Szabadság betűi, vagy a Jöjj el szabadság.


 

És igen, belemegyek a számháborúba: ha Robert Plant 2007-es koncertjén 2300-an voltunk ugyanitt, akkor ezen a szombat estén úgy 1400-1500 ember lehetett jelen a PeCsában.

Ezt a koncertet mindenképpen beteszem az „örökre megőrzendő emlékek” feliratú dobozomba. 

Sz. Zs.

 

Bogyó további képet megtekintheted itt !