ÉLŐ FÉM - Rage, Jaded Heart Budapesten

 

A koncertet nyitó cseh Seven zenekart egyáltalán nem ismertem, jól le is késtük Farkas Lajos kollégával, de mindenki azt mondta, hogy mit sem vesztettünk. A banda igazából attól fogva kezdett érdekelni, hogy a Jaded Heart-ra kiéhezett Cselőéket kis túlzással nekik sikerült hazakergetniük. Még a Jaded Heart előtt... 

Tudom, nem volna szabad ilyet mondanom, de a német/svéd Jaded Heart engem lemezen sem hatott meg különösebben, de élőben sem voltak túlontúl izgalmasak. Az viszont igaz, hogy a 2004-ben érkezett langaléta svéd frontember, az erre az estére Unleashed pólót húzott Johan Fahlberg jóval metalosabb irányba vitte el a korábban Michael Bormann énekessel inkább AOR, melodikus rock vízeken evező jovista csapatot.

A még elég szellősen álldogáló közönséget szimpatikusan próbálták bevonni az akcióba, előrébb csalogatni mindazokat, akik maguktól nem akartak színpadközelbe menni. Még én is kaptam némi megrovást a basszer Michael Müllertől a karbafont kezeim miatt. De hát a szakadatlan billentyűzéstől kapott enyhe ínhüvelygyulladásom miatt ez a póz egyszerűen a legkevesebb fájdalommal jár számomra. Bár ezt ő nem tudhatta. Döngölős, de nem túl fifikás riffek, középtempós kalapálás, némi szintvarázslat, sok vokál, és kiszámítható dalszerkezetek jellemzik a Jaded Heart-ot: mint egy sótlan és fémesebb Dokken, de az ízes dallamok nélkül.



Legjobban az utolsóelőtti dalként elővezetett Hero talált el (a mobilos alaptéma ellenére, vagy tán épp azért...). Ez a 2007-es lemezük nyitónótája volt, egyben a csapatba akkor beszállt svéd gitáros, Peter bemutatkozása is. A 9 nótás program egy dal kivételével a legutóbbi két lemezre épült, a régi, dallamos világból semmit sem adtak elő.
Gondolom, Cselőék azon is bosszankodtak volna, hogy még a Paid My Dues című Anastacia feldolgozást is hanyagolták, pedig azt már Johan hangjával vették lemezre. A hangzásuk sajnos kásás volt, így a jóféle vokálmunka is sokszor kárba veszett, akárcsak a szintitémák jó része.
L. L.  
 
A Rage-re persze mindenki bejött a pultok környékéről is, így a nézőtér megtelni látszott, még ha nem is szorosan. Hozták a nagyjából szokásos nézőszámot, pedig a zene minősége alapján a Rage-nek tömegek előtt kellene turnéznia! Csodák máshol sincsenek, de a szekér tőlünk nyugatabbra, a németeknél mondjuk, biztosan jobban megy. A gigaméretű merchpultot, rajta korai lemezek pólóival, DVD-vel, oktató-DVD-vel, lábtörlővel, mindenféle kütyüvel pl. nem lehetett nem megcsodálni. A gépezet tehát köszöni, azért működik.

A pankrátor-kidobóember keverék kinézetű énekes/basszer Peavy Wagner és a belőtt frizus fehérorosz gitármester Victor Smolski mindig is valószínűtlen kettős volt számomra, látványilag, így egymás mellett, ám amilyen más ez a két karakter, olyannyira működik a közös hullámhossz! Dalokban pedig egyszerűen nem tudtak hibázni - egy ilyen másfél órás szett náluk simán összeugrik bármikor, csont nélkül, gyengébb pont nélkül… Még a Trapped albumról exhumált gyors, trappolós ősiség is jóleső pont volt, de hogy az új lemez számaival ennyire nem spórolnak, arra igazán nem számítottam. Ha jól számoltam, csak három dalt nem játszottak róla, de mivel az anyag igen jól sikerült, engem ez abszolút nem bántott.

Rögtön harmadiknak jött az Into The Light, azzal a melodikus-heroikus, azonnal ragadó refrénjével, ami amúgy az első kikerült dal volt még a megjelenés előtt. De a Beggar’s List Dime is odapirított. Amúgy ezt a globálválság eseményei miatt a korrupt seggfejeknek címezte Peavy. A Drop Dead viszont az előző albumot idézte fel, ám a legnagyobbnak mégis az új lemezen öt részre tagolódó, itt egyben előadott tizenperces Empty Hollow bizonyult. Ebben a remek dalfüzérben a csapat kb. minden erénye felvillan. Csúcspont volt, egyértelműen, még úgy is, hogy a nagyzenekari részek értelemszerűen gépről szólaltak meg.

Az Empty Hollow-t egy dobszóló is megelőzte, ami sokkal egészségesebb és izgalmasabb volt, mint manapság az ilyesmi produkciók Mellesleg a már nem is olyan új dobos Andre Hilgers most is példaértékűen dobolt, noha közel sem olyan látványosan, mániákusan, mint kissé szélütött amerikai elődje, Mike Terrana. Már a legelső dalnál feltűnt, hogy a mega-zseniálisan kinéző állványos dobszerkó vázára, amolyan kitüremkedő plusz végtag gyanánt egy-egy plusz dobtestet is szereltek, és mivel ezeket be is mikrofonozták, egyértelmű volt, hogy ez nem valami szerelési anomália, funkciója is lesz a monstrumnak. És volt is! A dobszóló végén Peavy és Smolski is beszállt egy kis örömdobolásba.

A leginkább persze Smolskit kellett bámulni, egyszerűen megbabonázó, ahogy játszik, egyszerre ritmusozva, szólózva, villogva. Az übersláger Downnál is például, ami eszelős zúzást hozott, a bal oldali hangfaltorony tetejére állva szólózott! Komolyan mondom, libabőrös lettem az ürgétől. A kezében aztán tényleg minden benne van: Van Halen, Paul Gilbert, George Lynch típusú technikás játék, eszelős pontosság, iszonyat fogós melódiák, érzés, átszellemültség, riffek, finom kis harmóniák… Kevés gitáros tudja ilyen sokrétűen belevinni magát az egyébként markáns karakterrel rendelkező produkcióba. A vigyorgyáros Peavy érdemeit sem kisebbíteném, mert ezúttal is fülig érő szájjal izzadta végig a bulit, többször megköszönve az amúgy valóban hihetetlen hangulatot megélő közönségének lelkesedését.

A cucc persze frankón megéledt a Jaded Hearthoz képest, a közönség pedig végighejjegte a show-t, ahogy a vastaps is alap volt az egyes tételek között. Kimaradt viszont a Don’t Fear The Winter a programból, ami „döbbenetes” volt számomra. Nálam az a Rage alapnóta, az ő Enter Sandmanjük. Nem hittem, hogy enélkül kell megtapasztalnom egy Rage bulit....


 

Láttam már jó párszor őket, szerencsére rendszeres vendégek nálunk, de minden koncertjük közül talán ez volt a leghangulatosabb!

 

Sz. G.


Fotók: savafan - www.a-cslp.hu


RAGE, JADED HEART, SEVEN - savafan galériája