ÉLŐ FÉM - Finnish Metal Expo exkluzív beszámoló!

 

A helyi metal élet egyébként valóban felülmúlhatatlan - a finnek nem szeretnek otthon ülni. Ki merészelte azt állítani, hogy ez egy zárkózott, antiszociális nép? Habár kint tényleg zordak a körülmények - jómagam is mínusz 17 fokban botladoztam a helyszín felé a lábszárközépig érő hóbuckák között - de úgy tűnik, hogy ez senkit sem tarthat távol az eseménytől. Itt nem kifogás a rossz idő! Szerdán, pénteken és szombaton, azaz a hét hivatalos bulinapjain a város bizonyos negyedei mintha varázsütésre fesztiválterületté alakultak volna. Az éjszaka itt későn kezdődik, és későn is ér véget. Nem ritka, hogy több rockkocsmát is végigjárnak ezek a bulizó arcok, attól függően, hogy épp hol vedelnek a haverok, hol játszik a kedvenc banda, vagy hol van akciós rövid...

Igaz, hogy a belvárosban nincsenek nagy távok a helyek között, így nem nehéz átsétálni egyik klubból a másikba. Este nyolckor még alig indul be az élet, de éjfél körül már mindenhol bulizó brigádokkal futunk össze, a népek tömött sorokban állnak a bárok előtt bejutásra várva, miközben rockzene szól még az utcán is. A kifejezetten az éjjeli vásárlókra specializálódott prolihambis kioszkok is hozzájárulnak a megfelelő hangulathoz. Ebben a városban, úgy tűnik, nem panaszkodnak a lakók, ha szombat este nincs síri csend.



A helyi rocker társadalomnak ki sem kell mozdulni az országból ahhoz, hogy elcsíphessék a számára kedves bandákat, rengeteg a koncertek, és jók a fesztiválok is. Utóbbiak közül a  Tuska és a Sauna Open Air a legismertebb, de még számtalan remek buli várja a metalheadeket. Nevezetes dátum a Finnish Metal Expo hétvégéje is, ami minden évben összehozza a finn metal szakmát és az északi bandák javát.

 

Idén sem szerénykedtek a szervezők, olyan programot hoztak össze, aminek képtelenség volt ellenállni! A húzónevek: Korpiklaani, Amorphis, Satyricon, Hypocrisy, Insomnium, Swallow The Sun, Sonata Arctica, Apocalyptica - mindez két napba sűrítve egy gyárból kialakított rendezvényközpontban, szakmai vásárral és egyéb programokkal körítve.

 

A területen több termet is kialakítottak: kisszínpad a workshopoknak, bárpultok, maga a kiállítás- és vásár, és természetesen a nagyszínpad. Nyilván ütős hang- és fénytechnikával felszerelve. Nem sajnálták a szervezők a néptől a minőségi hangot és fényt, így aztán a koncertek látványban sem voltak utolsóak. De ne szaladjunk ennyire előre.

 

A vásár területén képviseltette magát több dark és alternatív ruha- és kiegészítőbolt, a finn zenei sajtó nagy része, de természetesen a nagyobb lemezkiadók is állítottak fel standokat, ahol plakáttól a repi válogatás CD-n át a söralátétig mindenféle jóságot be lehetett szerezni. De ha pólóvásárlás és plakátgyűjtés helyett valaki inkább egy jó kis gitárt akart kipróbálni, arra is volt lehetőség. Kicsit olyasmi ez az egész, mint a mi Hangfoglalásunk, de Helsinkiben nincsenek hangtechnikai cégek a kiállítók között, valamint a koncerteket is meg lehet tartani a helyszínen.

 

Péntek - február 19.

A nagyszínpad nyitóbandája mindjárt a Korpiklaani volt - őket természetesen senkinek sem kell bemutatni. Aki valaha volt már Korpi koncerten, az tudja, hogy tömény bulizás az egész, és egy hatalmas adag jó hangulat jár vele. Most sem volt másképp, bár talán a finneket annyira nem dobta fel a banda, ahogy minket meg szokott mozgatni egy Korpi-buli.

 

Utánuk néhány fiatalabb banda mutatkozott be – köztük talán az egyik legnagyobb finn reménység Doom Unit. Nekik tavaly novemberben jelent meg a Cross The Line című debütalbumuk fülbemászó heavy metal nótákkal, karcos énekhanggal és dögös, macsós imázzsal. A lemezük több számát is sűrűn játssza a helyi rádió, így könnyű volt a közönséget megmozgatniuk. Bár talán a produkció kicsit egyhangú, semmi esetre sem rossz.

 

Közben érdemes volt néha átnézni a kisszínpadhoz, ahol délután Lauri Porra (Stratovarius) mutatta be, hogyan is kell profi módon bánni a basszusgitárral. A hangulat egészen családias volt. Néhány érdeklődő kérdezgetett, Lauri pedig készségesen magyarázta a különböző fogásokat, közben improvizált, skálázott, majd egy gitárossal kiegészülve jammelt is egy jót. Az egész nem tartott tovább harminc percnél. Közben a terem bejáratánál már Marco Hietala (Nightwish, Tarot) várakozott, hogy interjút adjon a pódiumon. Volt is miről mesélnie, hiszen hiába ért véget a Nigthwish turné, nemsokára útnak indul a Tarottal, közben pedig a Kuorosota, azaz Kórusháború című népszerű finn TV-műsorban is részt vesz karnagyként. (Maga a verseny kicsit a Megasztárra hasonlít, csak itt egyéni fellépők helyett kórusok mérik össze tudásukat egy-egy híresség vezényletével.)

 

A péntek estét egy svéd-norvég-finn mesterhármas zárta, azaz Hypocrisy, Satyricon és Amorphis. A Hypocrisy helyi népszerűségük jól mutatja, hogy épp egy Európa-turné két állomása között „ugrottak be” ide, hogy az FME közönségét is földbe döngöljék egy kis svéd death metallal. Masszív este volt ez, nem is kérdés, és aki még bírta szusszal a Hypocrisy és Satyricon vérprofi és brutális zúzdája után, jutalmul egy olyan Amorphis bulit kapott, amit biztos nem felejt el egy darabig.

Habár Helsinkiben viszonylag gyakoriak az Amorphis koncertek, még a kései időpont ellenére is teltház volt a Kábelgyárban. A setlist főleg az új album dalaira épült, elhangzott a Silver Bride, a Sky Is Mine és a közönségkedvenc From The Heaven Of My Heart is, de a House Of Sleep és a Brother Moon sem maradt ki. Ellenben az Alone-nal, amit sajnos ezúttal nem játszottak. De a 60 perces koncert így is olyan volt, ahogy a nagy könyvben meg van írva: profi hangzás, eszméletlen fények és brutál jó számok. Az első nap után nem kérdés, hogy szombaton újult erővel ismét a gyárban találtam magam, hiszen ez a nap sem tartogatott kevesebbet, sőt.

 

Szombat - február 20.

A napot számomra a Turmion Kätilöt nyitotta, amely műfaji besorolás szerint leginkább industrial metal, megfűszerezve egy nagy adag őrültséggel és két frontemberrel, akik nagy fordulatszámon pörögnek végig a koncert alatt. Erre szokták azt mondani, hogy „killer live band”, és a Turmion Kätilöt valóban méltó erre a címre. Csinálták a fesztivált, szó szerint, és habár a valamirevaló metalos ilyen kora hajnali időpontban még az első kávéja (söre) után nyúlna, a koncertjük alatt teltház tombolt. Nem is nagyon lehet szavakkal leírni, amit a két énekes művel a színpadon, ezt a bandát látni kell!

 

A partizós hangulat után "befordulás" következett, az Insomnium jött a borongós hangulatú, dallamos death zenéjével. A banda szintén 2009-ben hozta ki új anyagát, és a 30 perces műsoridőt is javarészt az Across The Dark dalai tették ki. Utánuk ismét egy debütalbumos finn reménység, a Survivors Zero mutatta meg, hogy milyen az, amikor belejönnek a thrashes falbontásba. A hörgős blokk után a klasszikus heavy metal hívek is örülhettek, a Winterborn elsöprő lendülettel csapott a húrok közé. A csapat nemrég tért haza egy turnéról, a Sonata Arctica oldalán járták körbe Európát.

 

Már csak az aznap esti záró hármasfogat volt hátra, ezúttal teljesen finn színekben: a Swallow The Sun, az Apocalyptica és a Sonata Arctica. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennek a két napnak a zenei felhozatalát bármelyik kisebb fesztivál megirigyelheti, hiszen sikerült összehozni Finnország legütősebb neveit, plusz a térségből még néhány remek bandát, így nem is volt kétséges egy percig sem, hogy az esemény végére kitehetik a „megtelt” táblát a bejárat felé, és aki bent volt, az egy percig sem unatkozott.

A Swallow the Sun legújabb, New Moon albumát már megturnéztatta tavaly év végén, és most a Katatonia oldalán kel útra, de szerencsére az FME-t sem hagyta ki a bánatbrigád. Ráadásul az elbűvölő hangú Miss Aleah is feltűnt a színpadon - aki közreműködött az új albumon – emelve az est fényét.

 

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a legtöbben az utolsó két bandát várták, ami ütős lezárása volt a két napos rendezvénynek. Az Apocalyptica ezúttal Antero nélkül állt színpadra, de ennek ellenére is őrületes teljesítményt nyújtottak. A műsoron most többnyire régi darabok szerepeltek, sok Metallica, az Inquisition Symphony-ról a Harmageddon, a Cultról a Fight Fire With Fire. Valamint egy énekessel kiegészülve elhangzottak a közönségkedvenc nóták is: az I'm Not Jesus, a Life Burns, ráadásnak pedig az I Don't Care. A Worlds Collide-ról nem maradhatott ki a Last Hope, ami talán Eicca egyik legelborultabb egyben legzseniálisabb szerzeménye.

Az Aporól lehet tudni, hogy általában szeretnek megőrülni a színpadon. Ezen a koncerten az átlagos észvesztés helyett extra adag őrületet kaptunk – Paavo, Perttu és Eicca hihetetlen energiával zúztak, ugráltak, futottak körbe az amúgy nem túl nagy alapterületű színpadon, ugráltak a mélynyomókon, kergetőztek, harcoltak a csellóikkal, és közben néha olyan hangosan üvöltöttek, hogy a penge hangcucc mellett is a tizedik sorban is hallani lehetett. Nem tudom, hogy minek volt köszönhető ez a szokottnál is jóval intenzívebb koncert, de az első pillanattól az utolsóig kitartott a lendület. Külön meglepetésként dupla premiernek lehettünk tani: előadtak egy új dalt, amit még sehol nem játszottak, és amiben Mikko, a dobos bőgőzött – nem, nem basszusgitáron, hanem nagybőgőn. Reneszánsz udvarbeli vonósnégyes látszatát keltve zúztak. Ez az Apocalyptica – ehhez nem lehet többet hozzátenni.

 
 

Utánuk már csak a Sonata Arctica volt hátra. A sokat vitatott The Days of Grays album intrójára bevonuló csapatot hatalmas ováció fogadta. A setlistre szinte minden albumról került valami, és nem maradtak el a kötelező darabok sem: a Full Moon és a Black Sheep. Így nem panaszkodhattak azok sem, akiknek az újabb albumok annyira nem fekszenek és a régi színtiszta power metálos Sonata-korszak mellett tették le a voksukat. De az Unia és a The Days of Grays legjobb darabjai is terítékre kerültek, volt Paid in Full, Black and White, Juliet és Flag on the Ground is. És persze Tony-féle bohóckodás (amikor például a Full Moon kezdő akkordjai után hirtelen elkezdett pattogva jódlizni), közönségdoboltatás – most csak az egyszerűbb, „We will rock you”-verzió – Tony és a zenekar hozta a formáját.

 

Aki netán csalódott a betegség miatt félresikerült legutóbbi pesti buli miatt, annak nagyon ajánlom, hogy a májusi Metalfestes fellépést ne hagyja ki! Az fix, hogy Tony nem felejtette el: lóg nekünk egy fergeteges koncerttel, ami legalább olyan jó lesz, mint ez az FME-fellépés volt. Amikor eljátszották az utolsó dalt is, és Tony megkérdezte üvöltve, hogy „Do you need something?", a közönség egy emberként üvöltötte vissza azonnal, hogy VODKA!

Ha eddig kétségeim lettek volna, hogy melyik országban is vagyok, a SA-koncert végén szokásos közös „vodkázást” elnézve minden kétségem eloszlik afelől, hogy ez bizony Finnország, ahol az egyszeri metalos, ha felébred vasárnap délelőtt egy kétnapos fesztivál után, és kissé másnapos, az első útja akkor is a legközelebbi bárba vezet, hogy a haverokkal megigyon egy gyógysört – mert itt a bulizás és fesztiválhangulat nem korlátozódik az év néhány napjára, hanem rendszeres heti program; nem is csoda, hiszen Helsinkiben minden hétre jut egy kihagyhatatlan koncert. Az FME pedig garantáltan feldobja a legzordabb telet is, és felpezsdíti a leghalvérűbb embereket is – és kezdhetjük vágni a centit a következő februárig!

Miklán Rita





 

SONATA ARCTICA - Fotó: Miklán Rita




APOCALYPTICA - Fotó: Miklán Rita




KORPIKLAANI - Fotó: Miklán Rita




LAURI PORRA - Fotó: Miklán Rita