ÉLŐ FÉM - Lamb Of God, Job For A Cowboy buli Bécsben!

Akármennyire is igyekeztünk a helyszínre érni, a pontosan színpadra zavart Between The Buried And Me műsorának elejét csak lekéstük, és mivel a metalcore-ral és progos death metallal kevert zúzda vonal Dream Theaterjének dalai kimondottan epikusak, ezen a bulin egyenesen csak két tételre volt esélyük. A tavalyi lemez Fossil Genera dalmonstrumának csak a foszlányait hallhattuk, viszont a zseniális Colors album zárótételét, a White Wallst már a színpad elől bámulhattuk.

Aki látta a Colors DVD-t, nagyjából sejtheti, hogy ezek a fickók élőben is tökéletesen prezentálják a komplex témáikat, a nem evilági szólókat, és Tommy Rogers is energikusan hozta magát, hol hátul a szintije mögött, hol a fronton egy mikrofonnal a kézben. A gyülekező, sörözgető közönség különösebben nem volt vevő a villantós témákat és progos elszállásokat egyaránt elővezető csapatra, de én azonnal befizetnék egy önálló bulira!

A keresztény metalcore vonal egyik zászlóvivőjének számító August Burns Red viszont élőben sem hengerelt le. Ugyanazt éreztem, mint a lemezeiknél. Jól odateszik, amit a műfaj megkövetel: göteborgi alapú riffek, At The Gates-re emlékeztető témák, és moshpit-kompatibilis breakdownok, de igazi egyéniség nélkül. Nyilván, ha a metalcore lenne a legkedvesebb műfajom, valamint beleásnám magam a csapat szövegeibe, jobban értékelném a ténykedésüket, de Jake Luhrs szuggesztív színpadi munkájának kiemelése mellett is csak egy tipikus metalcore csapatot láttam. Jake amúgy ritka gusztustalan fajta, tulajdonképpen végigköpködte a bulit, gyakran alá is állt a csulaesőnek, de volt, amikor nemes egyszerűséggel csak a fikát csapta ki orrlyukából a színpadra. A dinamikus előadásmódtól, a kíméletlen üvöltéstól ennek az ótestamentumi figurának még az állán is folyt a nyál a Messengers lemez Back Burner dalával induló és az ugyanonnan származó Composure dallal záruló buli végére. A két klipes nóta között persze a tavalyi Constellations albumot sem hagyták ki, négy nóta is előkerült onnan, de az Indonesia nem, pedig oda behívhatták volna vendégnek Tommyt a Betweenből – mint a lemezen.

Jake tehát hozta a műsort, a többiek viszont egész másképp festettek. Ha Dustin basszer fél karja nincs kivarrva, a komplett hangszeres szekció egy gimnáziumi zenekarra emlékeztetett volna: béna, jellegtelen frizurák, pólóingek… A tipikus metalcore témákat amúgy jól odatette a csapat, de félóra elég is volt belőlük.
 

Az arizonai Job For A Cowboy az a fajta deathcore brigád, amely egyértelműen a death metalra helyezi a hangsúlyt, és van is vitamin, meg Cannibal Corpse-szerű brutalitás abban, amit művelnek. De. És ott az a de. Egyrészt egy Morbid Angel, egy Dying Fetus, vagy egy Suffocation viszonylatában még mindig hiányzik belőlük az igazi átütő erő, másrészt Jonny Davy énekes lemezen különlegesnek ható magas fekvésű sikolyai kiábrándítóan gyengék voltak élőben.

A hosszúhajú, metal pólós arc amúgy jóféle frontember, vezényelt, irányított, sőt még egy hatásos halálfalat is varázsolt a színpad elé, de meg kell hagyni, a sikolyaiban nem sok erő volt. A tavalyi lemezen bemutatkozott új dobos élőben is nagyot alakított, tökéletes összhangban az XXL-es fültágítójával rettenetesen kinéző Brent basszerrel. Viszont öröm volt nézni, ahogy a közönség megvadulását is az olyanokra, mint a tavalyi Ruination nyitódala, az Unfurling A Darkemes Gospel, a bemutatkozó Doom EP-ről előásott és Spongyabob révén extra népszerűségre szert tett Knee Deep, vagy a szintén az EP-ről származó, és szintén kihagyhatatlan Entombment Of A Machine.

De a Genesis albumos Embedded zárás is emlékezetesre sikerült. Ám ha már a fültágítós, telehánytpólós generáció „death metal”-járól van szó, sokkal nagyobbat ütött pár hete a Black Dahlia Murder a Dieselben, és nem csak azért, mert ott még kiváló gitárszólók is vannak.

JOB FOR A COWBOY - Knee Deep (feat. Spongyabob Kockanadrág)




A mai groove metal színtéren talán nincs is párja a richmondi Lamb Of God-nak, ráadásul ennek a bandának nem igen akad gyenge pontja. Ott vannak először is az Adler tesók, Chris a dobok mögött, Willie a gitárnál, akik – hasonlóan az Abbott vagy a Van Halen fivérekhez – nem kell, hogy kommunikáljanak a legvadabb ütemek váltogatása közben sem. Őket is láthatatlan kapocs fűzi egybe, és ez bombabiztos alapot szolgáltat a Mark Morton gitáros személyében egy másik kiváló gitárossal is rendelkező bandának.
 

És folytatva a párhuzamot, a 37 évesen is már erősen őszülő, de hosszú haja miatt különleges látványt nyújtó John Campbell basszer is épp olyan szürke eminenciás, mint Rex vagy Michael Anthony volt a maga idejében. De fülnek és szemnek egyaránt kedves csemegét jelent a frontember Randy Blythe is, aki tébolyultan süvölti szenvedélyes sorait a mikrofonba két headbang között. Dallamokat nem nagyon formál, de azért vannak emlékezetes kórusai, a hangja viszont üvöltésben, süvöltésben, hörgésben és kegyetlen ordításban is elsőrangú.

A Lamb Of God ma már fővonalas csapatnak számít Európában is, a metal színtéren mindenképp. Ennek megfelelően az Arénát megtöltő, és már a Job műsora alatt is spontán Lamb-Of-God, Lamb-Of-God kiáltásokat hallató tömeg soraiban épp úgy lehetett Metallica, Disturbed, vagy épp Pantera pólós arcokat látni, mint dizájnolt kiscsajokat, rutinos rockerrókákat, netán 16-17 éves középiskolás metalosokat, akik láthatóan a szülői kényszerrel dacolva próbálják fejrázásra alkalmassá tenni frizurájukat. A mörcspultnál is mindenki vitte a LOG-cuccokat, mintha ingyen adnák…

A stilizált amerikai lobogós háttéren túl a látványt maga a zenekar nyújtotta, különös tekintettel a két gitárosra és Randyre, ezúttal is a zenén volt a hangsúly. Alapos műsort kaptunk, igazi headliner produkciót, ami a legutóbbi Wrath lemezhez hasonlóan a The Passing intróval startolt, amiből az In Your Words és a Set To Fail kettőse kerekedett ki. A Wrath bemutatót aztán a Sacrament nyitódala szakította meg, a Walk With Me In Hell, amit tényleg az egész terem együtt dörgött Blythe ceremóniamesterrel. És persze a Now You’ve Got Something-nál sem kellett bíztatni senkit.

De visszanyúltak még korábbra is: a 2003-as As Palaces Burn-ról a Ruin került a műsorba, a zárást pedig a Black Label jelentette a 2000-es New American Gospelről. Egyedül a LOG-előd Burn The Priest lemezről nem nyomtak semmit. A főprogram egyik csúcspontját a Grace - Broken Hands kettős hozta, majd ezt a Laid To Rest koronázta meg. Chris Adler játszi könnyedséggel ütötte a legeszehagyottabb ritmusokat is, pedig az utóbbi nóta stop-start témái minden hangszerestől sokat követeltek. Cseppet sem látszott rajtuk, hogy bármi gondot okozna nekik a technikás témázgatás, óramű pontossággal zúztak.

A ráadásban a slayeres hangulatelemeket indító, de aztán kellően pörgős Vigil helyett én mondjuk szívesebben vettem volna a 11th Hourt (ha már 2003-as album), de a Reclamationt is hiányoltam kissé, ám az együttordibálós, ördögvillázós Redneck minden hasonló gondolatot kisöpört az agyamból. A Black Label már tényleg csak a kegyelemdöfés volt megtiport, megrágott és kiköpött porhüvelyünk számára.

L. L.  

 

 

LAMB OF GOD műsor

The Passing

In Your Words

Set to Fail

Walk With Me In Hell

Now You've Got Something To Die For

Ruin

Hourglass

Dead Seeds
Blacken The Cursed Sun
Grace

Broken Hands
Laid To Rest
Contractor

ráadás:
Vigil
Redneck
Black Label
 

Fotók a turné egy másik állomásáról