ÉLŐ FÉM - Ulver koncert Budapesten!

Személy szerint kifejezetten tartottam attól, hogy a koncerten vendégként még Csihar Attila is fellép. Ódzkodásom magva abban keresendő, hogy Attila  - elvonatkoztatva attól, hogy mi mindent hozott már össze az extrém zenék színterén) az utóbbi időben felvett egy olyan modellt, melynek középpontjában már nem a közvetítendő érték, hanem maga a személy legitimációja áll. Ez pedig megnyilvánul a Void Ov Voices előadásában is: a semmitmondó öncélúság giccsesen sötétnek szánt, egyben belemagyarázottan spirituális tartalma minden volt, csak élvezhető nem – természetesen azok számára, akik hozzám hasonlóan nem rendelkeznek az elfogultság eszményével hősünk iránt.

Persze Attila csatasorba állította minden zajcsiholó eszközét, ahogy azt már korábban is megszokhattuk; valamint a Sunn 0))) koncertjéről már ismerős kiállás is kellőképp tekintélyt parancsoló volt, ám a produkció zenei oldala csak és kizárólag erőltetett, egyben kiüresedett panelekkel büszkélkedhetett, ami meg is magyarázta, hogy a közönség közel fele miért a hajó folyosóján, valamint a bárban várta a kizárólag közvetetten belemagyarázható értékekkel bíró program végét.

Ám ez sem szegte kedvem, hiszen egy rövidebb beállás után felvillant a kivetítőn a „We Come As Thieves” felirat, amely elő is vetítette a következő 70 perc egységes katarzisélményét. Ugyan előzetes találgatások már születtek azzal kapcsolatban, hogy a program az igen sajátos ösvényt bejárt formáció melyik időszakát fogja górcső alá venni, ám legnagyobb szerencsémre Garmék nekem kedveztek, és többségében a kései éra szerzeményeit prezentálták.




Ennek azért örülök, mert – nem tagadva, hogy a korai kiadványok hangvételével is szimpatizálok – véleményem szerint az Ulver saját hangja a határbontó sokszínűségben teljesedhetett ki, mely nem ismert kompromisszumot semmilyen már korábban bevált zenei formával szemben.

A középpontban mindig is a tényleges útkeresés élménye állt, és pont ennek, tehát az állandó változás eszményének alárendelve könyvelhetjük el, hogy az Ulver minden egyes kiadványán képes volt azonos minőségben, ám más élménnyel megajándékozni hallgatóit. Így pedig sajátos világképük, amely leginkább egy posztmodern (egyben sötét kabaré-elemekkel tarkított, ám végletesen feszült) világsiratóhoz hasonlítható, nemhogy teljes egészében tükröződött vissza az élő, egyben félig live-act értékű előadás keretein belül, hanem még ki is töltötte mindazok érzékszerveit, akik képesek voltak feltétel nélkül sodródni a zenekar megérintő témakompozícióival.

A megszólalás tökéletes hatásmechanizmusában oroszlánszerepet vállalt a dalspecifikus, előre megírt vetítés is, amely a leütött taktusok szintjén is teljes összhangban állt a dalokkal – témaválasztásai pedig (melynek skálája a város elvont értelmű zaja mellett háborún, véren és állati küzdelmeken át absztrakt képsorokig terjedt) nemcsak felfokozták, hanem ki is egészítették a zenei alapok feszültségét, szelíd melankóliáját, egyben tényleges hatását.

A közvetlen visszatükröződés másik fontos paramétere a zenészek kiállása volt, akik a ledek sziluettjében teljes átéléssel közvetítették mindazt, amit Ulver néven ismerünk: az MC-k teljes extázisban játszottak rá az eredeti dalokra (ez különösen a Rock Massifban tetőzött), Garm pedig önfeledten gyújtott rá egy-egy cigarettára, mikor hangja éppen nem töltötte ki a teltházas hajó teljes terét. Elképesztő, hogy mennyi tiszta érzelem húzódik meg orgánumában: és hátborzongató belegondolni is, hogy vajon mi játszódott le a fejében, mikor megírta az alábbi szerzeményeket.

Ám, hogy a szuperlatívuszok mezejéről a realitás talajára térjek, megemlíteném azt is, hogy a dalok többsége a Shadows Of The Sunról hangzott el (Eos, Let The Children Go, Funebre, Like Music), valamint felelevenítésre került a Svidd Neger (a korábban említett Rock Massif) mellett a ’Blake-album (Plates 16-17), a Blood Inside (In The Red, Operator), valamint a Perdition City (’Porn Piece) is. És ugyan ezek csak dalcímek, ám ez előadásmód mégis más tartalommal ruházta fel őket: legyen szó közbevetett hangszínekről, korábban nem hallott effektekről, Garm átéléséről (és tamjairól), az MC-k közjátékáról, netán a hangsúlyos vetítésről: az Ulver első és egyetlen budapesti koncertje egy lezárt, kerek egész volt, amelynek tökéletességét egyedül a közönség tiszteletlen, hangosan beszélő, és enyhén ittas része tudta megingatni.

Pont ez az említett probléma tükrözi a leginkább, hogy az alábbi esemény inkább minősült státuszszimbólumnak a hazai koncertlátogatók számára, mintsem egyszeri zenei élménynek a vájtfülű hallgatóság szemében – ám ettől elvonatkoztatva is teljesen jogosak voltak a Not Saved után visszahívott Garm Hamlettől lopott utolsó szavai, amellyel a ráadástól zárkózott el: „Beszéld el ezt neki, s minden körülményt, Mi okozá. A többi, néma csend.” Elvégre pont az alábbi mondat hangsúlyozta az est lezártságát, komplett egészét.

Megértem, ha valaki csalódott az est folyamán, és azt is, ha hiányérzettel jött el a koncertről – ez csak annak tudható be, hogy az Ulver mindannyiunk számára mást közvetít, és mindannyiunk számára mást jelent. Ám egy dologban még így is biztos vagyok: ha csalódva, ha elégedetten is távoztunk, de senki sem bánta meg a részvételt, még a borsos jegyár, valamint a húzós merch-árak ellenére sem.
Bali Dávid