Ez a mostani Overkill turné eredetileg persze Magyarországot is elérte volna, azonban menetközben történt némi logisztikai kever-kavar a csapat rendszerében, így végül - többek közt - mi magyarok is kiestünk az útitervből, sajnos. Még szerencsések voltunk, hogy legalább az egyetlen közelebbi dátum, a pozsonyi megmaradt! A Killfest fedőnéven futó körút elnevezése persze csalóka, hiszen ez a négy zenekaros turné nem egy valódi fesztiválkörút volt, hanem egy Overkill buli három kisebb thrasher előzenekarral: a Cripper Németországból, a Savage Messiah Angliából, a Suicidal Angels pedig Görögországból csatlakozott New Jersey thrash legendáihoz, akik 2010 első igazi metal csúcspontját jelentették meg nemrég Ironbound címmel. Ez a lemez nem véletlenül lett a februári Hangpróbánk első helyezettje!
A pozsonyi Randal klub egy moziterem felépítésű, roppant szimpatikus hely, jól belátható színpaddal, a hátsó pult fölépakolt fix ülőhelyes/lépcsős résszel (innen lényegében DVD üzemmódban lehetett nézni az akciózást...). Fél nyolc körül megérkezve még nem tolongott bent a tömeg, inkább csak gyülekezgettek az arcok a kinti pólóstandnál, meg a közeli sörözőkben. (A klub tőszomszédságában egyenesen két bárt is láttunk, az utca túloldalán meg egy szexshopot... felüdítő élmények nélkül nehéz erről a környékről távozni!)
A nyitó Crippers egy ZZ Top szakállas, barbár kinézetű basszerrel, valamint egy cseppet sem nőiesen, inkább amúgy In Flames módra ordibáló/hörgő énekeslánnyal operált. A hannoveri ötös frontlánya Britta Götz amúgy sokban emlékeztetett az InSeason énekesnő Magnetitre (bár annyira nem szép…), de ennél sokkal több pozitívumot ne várjatok tőlem. Nem sokat finomkodtak, és már ők is elég jól meg tudtak szólni, a dalaik azonban tele voltak gyengébb formában újrahasznosított Slayer témákkal. A színpadi rutin is hiányzott. A Fuck You című daluk (nem Overkill tribute...) viszont a nap szállóigéjét szállította: „Fuck me and fuck you too”...
A szigetországi Savage Messiah is alapvető thrash irányultságot mutatott, náluk azonban annyiban árnyalódott ez a kép, hogy vegyesebb kinézetet mutattak. DiAnno pólós dobos, skandináv tini kinézetű basszer, legalább mázsás, szaggatott terepgatyás gitáros... De a 2007-ben alakult csapat dalai sem voltak homogén jellegűek, hol egy karcosabb Brainstormra, hol a Slayerre, hol meg valami Bay Area brigádra emlékeztettek a témáik. Zúztak becsülettel, de túl sok minden nem maradt meg bennem a bulijuk után. Nem késztettek arra, hogy begyűjtsem az Insurrection Rising című debütáló albumukat.
.
A tavaly év végén egy erős zúzda anyagot kiadott görög Suicidal Angels már komolyabb respekttel bírt, őket láthatóan ismerték néhányan a diehard thrasher közönségből. A három vendégcsapat közül ők is voltak a legtetszetősebbek. Itt már csont nélküli ős-thrash ment, a korai Kreator és a korai Sodom nyomvonalán (és persze ki ne hagyjam, itt is akadt Slayer bőven…). Színpadba gyökerezett lábakkal, eszeveszett módon headbangelve szögelték végig a szettjüket (Bloodthirsty, The Pestilence Of Saints, Inquisition, Jesus Lies, Mourning Of The Cursed, Dark Abyss, Apokathilosis). Szinte olyan érzése volt az embernek, hogy egy végtelenített nótát hall, csaknem ugyanazzal a tempóval mindvégig, közbeiktatva pár lassabb részt. Nekem az egyéniség innen is hiányzott. És ahogy a ’kill színpadra lépett, ez minden korábbinál nyilvánvalóbb lett...New Jersey veteránjai ezen a turnén ünnepelték a Feel The Fire című debüt megjelenésének 25. évfordulóját. Belegondolni is döbbenetes! Főleg, amilyen formában vannak ma is Blitzék. OK, az sejthető volt, hogy nem nagyon lehet mellettük labdába rúgni, de amit itt toltak, az lealázta kb. a teljes utánpótlást, és még az élvonalbeli társaknak is gatyakötést jelentett, minimum. Az Overkill mindig is az egyik legmegbízhatóbb, legjobb koncertbanda volt a thrash/speed vonalon. Ezen az estén (az első errefelé, ahogy Blitz mondta) is verhetetlenek voltak! Még úgy is, hogy a teljes nézőszám maximum kétszáz fő lehetett…
Az amúgy is elég okés cucc még inkább életre kelt náluk (szépen szólt minden, a basszgitár különösen), itt nem nagyon kellett cicomázni semmit. DD Verni a szokásos módon végigbólogatta a bulit (meg vokálozott, ha kellett), de a többiek sem szántották fel a színpadot, mégsem érződött topogósnak a buli. Főképp, hogy Blitz vonzotta az ember tekintetét. Ingerlő hangjával, inas, pattanásig feszült, izmos alakjával, valamint a szokásos el-eltűnéseivel (majd az utolsó pillanatban a mikrofonra vetődéseivel), a ládákra feszülve előadott rekesztésekkel vitte a hátán a showt - szinte félő volt, mikor roppantja össze a mikrofonállványt. Csak úgy áramlott az energia fentről!
Most azt is konstatáltam, hogy a gyógyult heroinista fizimiskájával rendelkező Derek Tailer kizárólag ritmusozott, az összes szólót a kiváló kezű Dave Linsk hozta. Egy-egy összetettebb dalnál a dobos Lipnicki is ámulatba tudott ejteni, de az egész csapat iszonyat feszesen játszott. És hát miket! Az abszolút tízpontos Ironbound lemez címadója, a friss klipes Bring Me The Night, valamint a régisulis hangulatú The Green And Black mellett egy-egy újabbkori zsenge is a programban tudott maradni (a Necroshine zseni élőben is!). A WFO albumos Gasoline Dream viszont nem volt papírforma (nem is egy hagyományos Overkill dal, de rohadtul örültem neki).
Még ha az interjúban emlegetett teljes első albumot nem is kaptuk meg, azt azért sosem gondoltam volna, hogy a címadó Feel The Fire-t valaha is élőben hallhatom, és hát a névadó Overkillt sem vettem sértésnek…
Rögtön a nyitás után egy Rotten / Wrecking Crew párost szabadítottak ránk, majd jött , majd jött a Battle a ’90-es évek legjobbjáról, a Killing Kindról, aztán Hello From The Gutter – borzongás! Az izgalmas, néhol sejtelmes, csak körvonalakat mutató fényekkel, a robotlámpákkal remekül sikerült alátámasztani / kiemelni az egyes dalok hangulatát. Tuti, hogy a fényekért felelős ürgével nem most dolgoztak először. A relatíve alacsony nézőszám sem nyírta ki a koncertet, sőt, az együtténeklős In Union We Stand, majd a ráadásban a vidámkodós/gajdolós punk téma, az Old School (újkori örökbecsű a ReliXIV-ről) is egyértelmű csúcspont volt. De muszáj megemlítenem a rendes szettet záró, talán a szokottnál is intenzívebb módon elővezetett Eliminationt, ami olyat ütött, hogy azt hittem, a gyönyörtől helyben megpusztulok!
A teljes programot végül a kihagyhatatlan Fuck You / Sonic Reducer zárta, egy utolsó össznépi énekléssel, aztán éjfél körül lehetett hazaindulni, kitaposva, kifacsarva.
E-sze-lős volt!
Sz. G.
Overkill program:
The Green And Black
Rotten to the Core
Wrecking Crew
Battle
Hello from the Gutter
Overkill
Ironbound
In Union We Stand
Bare Bones
Feel The Fire
Gasoline Dream
Bring Me The Night
Elimination
ráadás:
Necroshine
Old School
Fuck You / Sonic Reducer
OVERKILL - Ironbound (2010-02-10, Kolding, Dánia)
Fotó: www.myspace.com/overkill
Hozzászólások